Fiam elvégezte a hatodikat, ez itt Londonban olyan mint ha otthon az általánoson lenne túl, és az anyja azt találta ki, hogy menjünk el a magyar étterembe és ott adjuk oda az ajándékot a srácnak. Mivel az étterem London túlsó oldalán van, így hazafelé az út hosszabb volt, overgrounddal mentünk haza, ami olyasmi mint otthon a hév, csak ez többé-kevésbé London külső részein körbe megy. Olyan jó 20-25 percig egy lány ült velünk szemben, ült és nézett minket. Minket nézett, és közben nem merült bele a telefonjába, nem tett-vett, hanem csak nézett minket, mi meg – egy tizenegy éves sráccal útközben mivel is lehetne elütni az időt – barkochbáztunk.
Ahogy a barkochba menni szokott, kérdések… válaszok… magyarázatok… majd az egyik megállónál a lány felállt (leszállni készült), odalépett hozzánk, és azt kérdezte (angolul): „Ti honnan jöttetek, és milyen nyelven beszéltek?” Magyarok vagyunk, magyarul beszélgetünk – feleltük – mire a lány: Szép nyelv – mondta mosolyogva, majd leszállt.Talán majd ő is megtanul magyarul, ha ez így hallgatva azt megtetszett neki. Vannak akik ráéreznek nyelvünk szépségére, valakit a logikája ragad meg, valakit a dallamossága, a ritmusa, kit mi fog meg benne, de egy valami közös ezekben az emberekben: Bár nem magyarnak születtek, de valami elvezeti őket a nyelvünkhöz, hogy aztán megtanulják azt. Mert valami dolguk van velünk, ami lehet hogy épp csak annyi – ami nem kevés – hogy megtanulják ezt a gyönyörű nyelvet.